Élet a halál után
1. rész
Megszólalt az ébresztőóra.. Egy kéz nyúlt ki lassan a takaró alól, lenyomva az aggodalmasan rezgő órát.
- Még 5 percet… – szólalt meg a kéz tulajdonosa.
A kar nem teljesítette kötelességét, nem tudta lenyomni az ébresztőt. A fiú így kiugrott az ágyából, másik kezébe vette a bosszantó tárgyat, az ablakhoz ment és kivágta a még mindig csengő órát. Egy nénike éppen a becsapódás közelében sétáltatta kivénhedt, járni már alig tudó tacskóját. Mikor az „ismeretlen tárgy” megérkezett a földszintre, a mama s kutyája a gyors szívroham után rögtön felnéztek, hogy vajon mi volt az. Világvége? Esetleg valami más?
De csak egy álmos hang szólalt meg körülbelül 10. emeletnyi magasságból.
- Elnézést Piri néni!
A fiú alig lehetett 15 éves. Még ébredező hangján is hallatszódott, hogy most kezdett el mutálni. Kiment a fürdőszobába. Kómásan megkereste a fogkeféjét s nyomott rá egy nagy adag fogkrémet. Bambán nézett bele a tükörbe, ám valahogy nem tetszett neki a látvány, így gyorsan a mosdókagylót kezdte el vizsgálgatni a reggeli rutin közben.
Átlagos, barna hajú, zöld szemű fiú volt. Talán egy kicsit sovány, de ezen kívül semmi különleges külső tulajdonsággal nem rendelkezett.. Ám a fejében mindem egyes nap nagy dolgok mentek végbe.
Órájára nézett. Fél 8 volt. Igyekeznie kellett, hisz hosszú volt az út az iskolába.. Felvette kedvenc pólóját s kopott farmerját és már indult is. Ám mielőtt kilépett volna az ajtón, az előszoba szekrényéről még megállt felvenni anyja képeslapját. Mire ez volt írva:
„Szia Bence!
Remélem nincs semmi zűr otthon. Mi, Jánoskával nagyon jól megvagyunk Rómában. Rengeteget udvarol nekem. Mintha most kezdtünk volna el randizgatni! Ha- ha!
Szia Kincsem; vigyázz magadra!
Ui.: Apádnak küldj már egy kis pénzt, mert már napok óta zaklat minket a hívásaival!
- Szülők…- jegyezte meg közömbösen a fiú. Nem szerette anyja leveleit olvasni, mert ha küldött is üzenetet, abban mindig valami utasítás állt. Nem volt valami felhőtlen kapcsolata soha a szüleivel. Édesapjáról csak akkor hallott, ha pénz kellett neki. Már a fiú kiskorától fogva kéregetett mindenkitől. Az anyjával meg hát… 1 éve nem látták egymást. Elhúzott a pénzes pasijával egy világ körüli útra. A fiú belegondolt abba, hogy milyen jó, hogy nincs testvére. Különben még róla is neki kéne gondoskodnia. Nevezhetjük önzőségnek, ám ez tulajdonképpen nem volt az. Pusztán nem akart még egy másik személy miatt aggódni. Bár szeretett volna egy édes öcsikét. Kit megtanított volna mindenre. Ki sokkal jobb lett volna, mint ő. Ám az anyjáék elhatározták, hogy nem terveznek egy darabig még gyereket. És ugye mi a fiúk dolga? Elfogadni szüleik döntését, bármilyen fájó is az számukra.
Ismét órájára tekintett, s ijedten megállapította, hogy már háromnegyed 8 van. Sietve befűzte tornacipőjét és már kint is volt a lakásból. Gyorsan kapkodta lábait s arra gondolt, milyen jó lenne, ha lenne egy robogója. Akkor nem kéne így sietnie. Ám már megszokta. Az összes napja így szokott telni. Felkel, ábrándozik, talán reggelizik, ábrándozik, fogat mos,
ábrándozik, és végül felöltözik. De valahogy minden reggel sikerül beesni még becsengetés előtt 1 perccel a tanterembe. Főleg akkor, ha egy felsőbb éves sem kapja el a folyosón a kajapénzét követelve. Mert hát ilyen is volt.
Nem volt különleges fiú. Nem volt sem jóképű, sem csúnya. Nem volt sem okos, sem buta. Elkönyvelte magát egy teljesen átlagos gyereknek. Nem volt benne küzdőszellem, így esélye sem lett volna bekerülni egy erősebb középiskolába. Így olyan iskolát választott, hova nem volt szükséges az írásbeli felvételi. Meg is lett ennek az eredménye.
Nem barátkozott senkivel. Magának való srác volt. Ami természetesen a többieknek is feltűnt. Nem kell leírni, hogy milyen gonoszak is tudnak lenni a gyerekek, mert mindenki tudja. Szegény fiú is megtapasztalta a gyermeki gonoszságot nem egyszer, s nem kétszer..
De ma reggel megúszta a kizsebelést. Mintha a mai nap különleges lenne. Pedig eddig ugyanúgy kezdődött, mint az összes többi.
Becammogott a terembe, s kisvártatva a tanár is megjelent mögötte. Leült a helyére. Helyes padtársa már ott várta mosolyogva.
- Szép jó reggelt! Hogy csinálod ezt Ben? Mindig a tanár előtt állítasz be! Csoda, hogy még egyszer sem késtél el! Ha-ha
Milyen csilingelő nevetés volt ez. Rika hangja. Ki természetesen sosem ült volna mellé s beszélgetett volna vele, ha nem kellett volna. Hisz előre ültették, mert a hátsó padban mindig zavarták az órákat cserfes barátnőjével.
- Sz- szia! Én sem értem, de hál’ Istennek eddig mindig sikerült megúsznom…
- Óh Ben! Olyan nyugodt vagy még az ilyen helyzetekben is!
Ő volt az egyetlen lány, aki becézte. Sőt! Az egyetlen ember, aki valaha is becézte!
- Nem értem miért kéne ezen aggódnom. Hisz ha elkések, akkor is maximum későnek írnak be, ami végül is nem olyan nagy szám. Nem is tudnám kinek megmutatni a beírásomat-, az utolsó mondatot inkább csak magának jegyezte meg. Nem szeretette volna Rikát untatni a szegényes családi állapotával.
- Mit mondtál? …
- Erika, Bence! Fogják be! 5 perce elkezdődött az óra. Az udvarlást esetleg áttehetnék az ez utáni szünetre. – szólította meg őket halálos nyugalommal a tanár úr.
- Két szerelmes pár! Mindig együtt jár! … – kezdték rá visongva a többiek, ám a tanárnak elég volt egyetlen egy gyilko s pillantást az osztályra vetni, s mindenki elhallgatott.
Bence a magyar órákat imádta a legjobban. Nem csak azért, mert irodalomból volt a legjobb, hanem azért, mert csak akkor ült mellé Rika. Igaz, a többiek csúfolódása idegesítette eleinte egy kicsit, ám sikerült megszoknia. Csak kérdés az, hogy ezt egyáltalán meg lehet szokni?!
Kicsörögtek. Sajnos. Nem szerette a szüneteket. Mindig egyedül volt. Rika állt fel mindig először óra után, s sietve hátra nyargalt cuccával együtt, vissza gúnyolódóan kacagó barátnője mellé. Néha- néha azért odadobott a fiúnak egy „szia” -t esetleg egy „majd a következő magyarórán” –t, s ilyenkor Bencének úgy zakatolt a szíve, hogy ha nem lenne hangzavar a teremben, mindenki meghallaná.
Az iskolai nap további része unalmasan telt el. Már megint 2 oldalnyit rajzolt a füzetébe a szünetek alatt. Ám a rekordot még most sem tudta megdönteni. Mi 3 és egy fél oldal volt. De erről igazán nem tehet. Hisz rajzolás közben is folyton ábrándozik. Ma egész nap egy lány járt a fejében. Ki másról álmodozhat, ha nem Rikáról? Padtársnőjét már akár csukott szemmel is le tudná rajzolni. De csak az iskolán kívül, hisz ha valaki meglátja, mit alkotott a füzetébe, 3 és fél évig ezt kellene hallgatnia osztálytársaitól. S mit szólna szegény Rika is, hogy egy olyan lúzer van oda érte, mint amilyen ő? Biztos „nagyon” örülne az hódolónak. Ezt nem engedheti meg magának. Bármennyire is szereti a lányt rajzolni, ezt meg
kell hagynia otthoni hobbinak. Egyáltalán nem rajzolt szépen, ám ez akkor mit sem számított. Szeretett alkotni, s ez volt a fontos.
Gondolkodás közben születettek a legjobb rajzai. Ám testnevelés előtt nem tudott magával mit kezdeni.. Utálta ezt az órát. Nem azért, mintha olyan rossz lett volna, de nem is volt jó. Ám az osztály „kemény” fiúi mindig kifogták, és egész idő alatt őt szekálták. Főleg Ákos, kiről köztudott volt, hogy odavan Erikáért. Bence agyában folyton az járt, hogy miért utálhatja valaki ennyire. Hisz többnyire semmilyen viszonya nem volt a lánnyal. Még a köszönéses dolognál megálltak. Mindegy. Ha nem lenne Rika, biztos találna valami mást, amivel szívathatja.
A mai program kiütőzés volt.. Mint sejteni lehetett, egész órán a fiút zaklatták. Bence csak tűrte és tűrte. Ha valahogy hozzájutott a labda, mindig átpasszolta valakinek. Csak megállt egy többnyire védett helyen, és bambult ki a fejéből. Ilyenkor mindig azon agyalt, hogy milyen jó lenne nagynak, s erősnek lenni. Milyen jó lenne nagyszájúnak lenni…
- Ben! Vigyázz!- kiáltotta egy édes hang. De már késő volt. A fiút arcon találta egy labda, minek következménye az lett, hogy kicsattant a szája, s orrából elkezdett ömleni a vér.
„Kell nekem mindig bambulni…”- jegyezte meg magában némi cinizmussal. Ám örült frissen szerzett sérülésének, hisz ez azt jelentette, hogy az óra további részét a gyengélkedőn kell eltöltenie. Ami lássuk be, egy magának való gyereknek maga volt a mennyország. Gyorsan a faliórára pillantott, s boldogan állapította meg, hogy az óra csak 10 perce kezdődött meg. A dobálózást már fel sem vette. Olyan megszokott volt.
Ám most vette észre, hogy összeroskadt, s mindenki körülötte áll. Többnyire csak gúnyolódó arcokat látott. Csak Rikának volt némi aggódás vegyítve szánalommal teli szemében. Nem tudott a csillogásban teljesen elmerülni, mert két fiú felkapta és már vitték is erőszakosan a gyengélkedőbe. A fülei még mindig csengtek. Így nem hallhatta tanárja utasításait, bár már kívülről fújta a teendőket.
A srácok levágták az ágyra.
- Fiúk! Csak óvatosan a sérülttel! – hallatszódott egy barátságos hang a paraván mögül. Eszter néni volt az. Az iskolaorvos. Talán ő sajnálta legjobban a fiút. Ő tudta igazán átérezni Bence hányatott sorsát. Hisz már olyan sok ehhez hasonló esettel találkozott. Ám ez a fiú különleges egyed volt. Sosem beszélt a bajairól, pedig látszott a szemein, hogy tudna mesélni.
- Mi a baj, kicsi szívem? Mit csináltak már megint azok a barmok?- kérdezte aggodalommal a hangjában, s hátradöntötte a fejét, hátha elmúlik a vérzés, és fertőtlenítette a sebet az ajkán, majd rakott rá egy sebtapaszt.
- Oh, ez igazán semmiség. Csak a srácok véletlenül eltaláltak tesin… – válaszolta kicsit később Bence. „Véletlenül, mi?”- jegyezte meg magában Eszter. Olyan szakmai gyakorlattal rendelkezett már, hogy képtelenség volt pusztán szavakkal becsapni.
- Jól van drágaságom, most már megmaradsz. – jegyezte meg, mikor elmúlt az orrvérzés.
- Akkor… esetleg nem mehetnék haza?- kérdezte meg reménykedően a fiú.
- Szó sem lehet róla! Itt maradsz legalább kicsengetésig! – mondta ellenvetést nem tűrő hangon a doktornő. – Az kellene még nekem, hogy hazafele menet valami komolyabb bajod történjen.
Bence beleegyezően hátradőlt az ágyon, s becsukta a szemét. Aki ránézett, azt hihette, hogy szenved. Ám korántsem erről volt szó. Ez a fiú már megszokta ezeket a „sorscsapásokat”. Számára az lett volna már furcsa, hogy ezen a napon nem történik semmi. Pedig tényleg úgy érezte magában, hogy ez egy különleges nap lesz. „Semmi gond. Tévedni emberi dolog. Ha- ha!” – gondolta magában keserűen magában. Majd Rika aggodalomtól
csillogó kék szemeiről kezdett el álmodozni. Milyen szerencsésnek gondolta magát! „Ha láthatnám mindig ezt az arcát, amikor megsérülök, boldogan szaladnék a labdák elé!”- erről ábrándozott, majd elnyomta az álom.
Kicsengettek.
- Még 5 percet… – majd már nyúlt volna az ébresztő órát lenyomni, mikor eszébe jutott, hogy az iskolában van. Megtapintotta ajkát, majd orrát, melyen száradt vér darabok voltak. Felállt, s odaballagott a mosdókagylóhoz. Szemeit lemélyesztve megmosta sápadt arcát.
Miután látta, hogy a kedves doktornő nincs sehol, kiballagott a gyengélkedőből, s hazafelé vette az irányt. Lassan sétált, hisz teljes mértékben ráért. Otthon nem várta senki. Még háziállata sem volt. Óh, pedig mennyire szeretett volna egy kutyát!
Elmélkedéséből egy a suliból kiandalgó pár rázta ki. Nem akart hinni a szemének. Rika és Ákos jött vele szembe, majd mikor elhaladtak mellette, egy erős szúrást kezdett el érezni belül, mely nem csak az imént nekimenő Ákos vállának volt köszönhető.
- Ben! Jobban vagy már? Elég rosszul néztél ki tesin. – Erika hátrafordult még gyorsan.
- Gyere, hagyjad már azt a surmót! – ripakodott rá a barátja. Majd kézen fogva továbbmentek.
Bence látva, hogy ugyanarra vették az irányt, mint ő, más útvonalat választott, mely kétszer hosszabb, mint az eredeti út, de kevésbé fájóbb is.
Hazabotorkált, megebédelt, s észrevette, hogy villog az üzenetrögzítő. Kíváncsian nyomta le a lejátszás gombot, ámbár sejtette, hogy ki hagyott üzenetet.
- Szia Bence! Miután hazaértél, vásárolj már be nekem légy oly szíves! Kell leveles tészta, paradicsomszósz, reszelt sajt. Hmm… Azt hiszem csak ennyi. Csinálok neked finom lasagne-t! Puszillak!
A fiú szomorúan vette tudomásul, hogy még mindig nem ért számára véget ez a nap. Pedig úgy kelt, hogy másmilyen lesz minden. De eddig még semmi jó nem történt vele… szokásosan.
Lement a kisboltba, bevásárolt, ahogy nagyanyja kérte tőle. Út közben már azt tervezgette, hogy mondja le a vacsora meghívást, hiszen semmi kedve, sem ereje nem volt már jópofizni a mamájával. Szerette őt, ám ezen a pocsék napon minden összejött.
Gondolataiba merengve sétált a naplementében. A boltok kirakatáról visszasugárzott a Nap, ezzel elvakítva a kocsisokat, s az úton haladókat. A séta közben látott egy kisfiút az út szélén labdázni. Erőt vett magán, s megállt.
-Hé, te! Nem az úttest közelében labdáznod! Még a végén bajod esik! Nézd csak, ott van egy park, ott talán játszópajtást is találhatsz magadnak. – szólalt meg a tinédzser, ám utólag nem látta sok értelmét a rendre utasításnak, mivel a kissrác tudomást sem vett róla, csak pattogtatta a pöttyös gumilabdáját.
Bence továbbállt, remélve, hogy a kisgyerek mégiscsak megfogadja tanácsát. Nagymamájához érve már teljesen kimerült a hosszú úttól, ám a nap még mindig pislákolt az égen.
Kedves öregasszony volt. Talán kedvesebbet még a fiú nem is látott. Vele volt a családban a legszorosabb kapcsolata. De nem is véletlen, hiszen szüleit, s mostohaapját nem is látta már egy jó ideje.
- Hallottam, hogy apádnak már megint pénz kell… – kezdte el a kínos beszélgetést, amihez Bencének nagyon nem fűlött a foga, hisz otthon akart már lenni, legalább az óta, mióta másodjára kitette a lábát otthonról. – Mennyit adjak?
- Nem tudom… anya nem írta, hogy mennyit kért tőlük. De gondolom 20. 000 Ft-
- nál nem lehet kevesebb. – válaszolta kénytelen- kelletlen.
- Akkor adok annyit, maximum megmondod neki, hogy nem kap többet. – mondta határozottan a nagymama. – Bencécském! Kérsz valami étvágygerjesztőt még a lasagne előtt? – a rideg hangnemről hirtelen átváltott egy olyan hangra, mely a fiúnak igen kedves volt. Így nagy nehezére esett visszautasítani a meghívást. Ám sikerült annyival letudnia, hogy fáradt, s hogy nem akar sötétben hazamenni.
- Hát jól van… menj csak, de tudod… nem erőszak a disznótor. – jegyezte meg még utoljára búsan a nagyanyja.
- Tudom-, tudom, nagyi! Majd máskor! Holnap is jönni fogok! Szia!
Kihátrált a házból, s majdnem megbotlott a küszöbön henyélő fekete puliban.
-Jaj! Már csak te kellettél! – mondta bosszúsan, ám mégis lehajolt megvakarni a kutyus fülét, ki erre vad farkcsóválásba kezdett.
A szokott útvonalon haladt végig. A Nap még mindig szórta vakító narancssárga sugarait. A nap végére a fiú is elfáradt. Már ereje sem maradt agyalni az élet nagy dolgain. Helyette inkább a járda szegélyét vizsgálgatta, s bosszúsan vette tudomásul, hogy a kisgyerek még mindig az úttest mentén játszik Ügyet sem vetve rá, elhaladt mellette. Hisz kit érdekel egy olyan gyerek, aki nem hallgatja meg a jó tanácsokat? Gondolta magában, ám nem tudott igazán haragudni rá, hisz imádta a kis cserfes, rendetlen csöppségeket. Maximum csak a fiú anyjára orrolt meg egy kicsit, ki egy bolt előtt beszélgetett a barátnőjével, tudomást sem véve saját gyerekéről.
Bence csak sétált tovább, remélve, hogy az anyja hamarosan hazaviszi a kicsit. Ám ekkor furcsa pattogást hallott meg, közel a háta mögött. A piros pöttyös labdát látta maga mellett elgurulni, s kisvártatva a kisfiú is megjelent mellette szaladva.
- A labdám! A szép labdám elgurult! – üvöltötte a kisfiú kedvenc játéka után rohanva. A labda hirtelen tett egy éles kanyart balra, s ezzel a fordulattal az úttesten menekült tovább kétségbeesetten követő gazdája elől.
Bencében ekkor feléledt valami. Talán a hősies ösztön, talán más. Éppen közeledett a labda, s a kisgyerek irányába egy kocsi, mely vezetője el volt foglalva telefonjával. Bence ekkor a kicsi elé vetette magát, de a kocsi csak nem fékezett…
- Jézusom!!!! – hallatszódott egy hisztérikus sikítás a közelből, s egy durranás. Igen, kidurrant a piros pöttyös labda.
-Mami! Mami! – gyereksírás. Ezek szerint nem esett komoly baja a kis öcsinek. Ám akkor ki fekszik mozdulatlanul a kocsi előtt? Fekete pólója nedves, s szakadt farmerja mintha véres lenne.
„De az nem lehetek én! Hisz én itt állok!”- hallatszódott Bence hangja, kire ügyet sem vetettek az oda csoportosuló emberek.
- Bence, Bence! Úristen!- egy ismerős hang tulajdonosa közeledett a fekvő fiatal felé.
„De Rika! Nyugi, az nem én vagyok. Hahó! Nem látsz?”- A fiú kezdett kétségbe esni.
- Bizony, hogy nem lát. – jelent meg egy sötét alak mögötte, ki teljesen ráhozta a frászt hatalmas nagy fekete szárnyaival.
„Mégis mi a franc… történik itt? …”- Bence kezdett kétségbeesni.
- Gyere velem! Én majd elmesélem. – kezével hívóan intett felé az idegen.
DD
Ez nem lehet véletlen! 
) 2 havonta felnézek vagy 1x iwiwre,és akkor is mi fogad?:D Bejelölt a srác,de úgy,hogy ha utcán találkozunk baszik köszönni,csak mosolyog rám nagyokat…. buliban persze odajön -.-”
